Miután az airbnb szállásból átköltöztem az egyik koreai barátnőmhöz, megbeszéltük, hogy teszünk egy rövid utazást valahova vidékre. Ő sem szereti annyira már a fővárosi légkört, én pedig mindenképpen szerettem volna minél többet felfedezni az országból.
Andong ismert településnév kellene, hogy legyen mindenkinek, aki a hagyományos koreai kultúrával ismerkedni kezd. Több dologról is híres Dél-Koreán belül is, akár történelmi, néprajzi, akár gasztronómiai dolgokról van szó. Mivel viszonylag idő szűkében voltunk, úgy döntöttünk, csak egy egynapos kirándulást teszünk, így nem volt egyszerű kiválasztani a helyszíneket, amikre időt szánunk.
Andong kis városa Szöultól kb. 3 órányi autóútra helyezkedik el. Autót béreltünk, és délidőben érkeztünk oda. Az első úti cél a belvárosi piac jjimtalk-utcája volt. A jjimtalk nevű ételről szerintem már több alkalommal tettem említést korábbi bejegyzésekben is. Egy viszonylag édes szószban főtt, csirkés, zöldséges egytálételről van szó, amiben hagyományosan persze pirospaprika is van - ezt már elővigyázatosságból rendeléskor kértük, hogy hagyják ki belőle. A piacon egyébként egymás mellett sorakoztak a jjimtalk-éttermek, hiszen helyi tipikus ételről van szó. (Országszerte megtalálhatók az Andong jjimtalk étteremlánc üzletei, Szöulban is többek között.)
Eleinte nem is terveztük, hogy múzeumlátogatást teszünk, de a városban cikázva megpillantottuk a táblát, ami a soju-múzeum felé irányítana, úgyhogy egy buddhista templom helyett oda mentünk. Valójában tradicionális étkezéseket bemutató kisebb múzeum volt. Már eleve vicces volt az is, hogy a parkolóőr bácsi futott ki elénk, ahogy bekanyarodtunk, hogy hova parkoljunk be - igazság szerint nem kellett nagyon verekedni a helyért, mi volt ketten az egyedüli vendégek. Valószínűleg aztán be is csöröghetett a múzeum irodájába, mert mire a bejárathoz értünk, már ott vártak minket - az meg, hogy nyugati ember jött, hát csak hab volt a tortán.
60 éves körüli idegenvezető bácsi várt nagy mosollyal és angolul kezdett el magyarázni, barátnőm pedig szólt neki, hogy nyugodtan kommunikálhat koreaiul, megérteném azt is. De a bácsi hajthatatlan volt - annyira örült neki, hogy használhatja az angol nyelvet, hogy hiába beszéltem én hozzá koreaiul, mindig angolul válaszolt. Mindegy, gondoltuk, hadd gyakoroljon csak, ebből is látszik, hogy milyen ritkán vetődhetnek ide nyugati látogatók. Aztán elmagyarázta a soju (rizspálinka) készítés hagyományos módszereit, kóstoltatott is velünk. Ezen kívül különféle ünnepi menük voltak műanyag miniatűrökkel bemutatva, nagyon szemléletesen és változatosan, illetve volt egy külön sarok az angol királynőnek szentelve, aki évekkel ezelőtt látogatott el oda. (Képek a múzeumról következő bejegyzésben.)
A kihagyhatatlan állomás a Hahoe falu volt. Már nagyon régen kíváncsi voltam rá, szeretem a régi falvak, épületek hangulatát, azt a keveset is, ami megmaradt belőle. Ez a hanok-falu nem Andongon belül, hanem pár kilométerre helyezkedik el, egy folyókanyarulat mellett, hegyek lábánál. Már maga a környék is figyelemreméltó, és az embert megállítja egy kicsit a rohanós hétköznapokban. Valahogy nem is akarunk sietni, rohanni, inkább megállunk egy helyen, csak körbenézni. Kicsit meseszerű az egész.
Egy rövid út vezet a parkolótól a faluig, ahol hanok típusú házak (cseréptetős nemesi lakhelyek) és chogajib típusúak (szalmatetős, közemberek háza) sorakoznak. A falu pár száz évvel ezelőtt egy híres tudós lakhelye volt, számára több házon belül kiállítótermek vannak még mindig.
A falvaknak udvara, kertjei vannak, tele zöldségekkel. A napraforgó sokszor magasabb, mint a kerítés, a kúszótök a tetőre is felmászik. Ez az a régi koreai falu, amit mindenkinek látnia kellene.
Datolyaszilvák is mindenfele állnak az udvara, sárgállanak, hiszen lassan szüretelni kell. Ilyenkor frissen, télen szárítva árulják és fogyasztják nagyon sokfelé. A képeken látszik, hogy egymás mellett állnak a különböző társadalmi rangú emberek lakhelyei - a tudósok és a szolgálóik, a földművesek.
A falu területének egyik oldalát egy kanyargó folyó, a másik oldalán szélesen elterülő rizsföldek szegélyezik.
A falu nemcsak turistalátványosság. A házakban családok élnek, több helyen kis táblácskán a családnév is ki van téve. Televíziós antennák, légkondik, játékok az udvarok arról árulkodnak, hogy itt tényleg lakik valaki. A legkedvesebb jelenet volt, amikor estefelé már éppen indultunk volna haza, és egy dombon felfelé két nénike sétált. Én sajnos nem nagyon értettem, mit beszélgetnek, a tájszólás miatt, de tetszett, hogy a ruházatuk is, és az, hogy a fejükön cipelik a kis csomagjukat, még a régi időkre emlékeztetik az embert.
Nem minden ház udvarába, belsejébe szabad bemenni, hiszen magántulajdonról van szó. Természetesen nem is akartuk senki nyugalmát megzavarni. De jó látni a mindennapi élet nyomait, a kiteregetett ruhákat, a játékokat az udvaron, többfelé beszélgetés, gyerekkacajokat hallani.
A koreai néprajzból a számomra egyik legérdekesebb dolog a jangseung. Ez jelenti a falu, föld, vagy esetleg ház határába állított totemoszlopokat, amelynek funkciójára több magyarázat is van. Általában egy pár, férfi és nő - ez vagy a fejdíszükön, vagy az arcformájukon látszik. A feliratok változatosak, van, hogy kínai karakterrel, vagy hogy koreai betűkkel írnak rájuk. A parkoló mellett egyébként egy fafaragó műhelyt is találtunk, de sajnos mire visszaértünk, már bezárt, pedig biztosan szerezhettem volna egy-két érdekes dolgot a mintaboltból.
Ha valaki csak egy napot is tud áldozni vidéki utazásra, Andong mindenképpen jó választás lenne úticélként - bár azt kell mondjam, egy nap nem volt sajnos elég. Az ember nem akar ilyen helyen rohanni, és nem is szabad. Viszont így kimaradtak a helyi buddhista templomok, a helyi néprajzi múzeum, a kivilágított híd a a folyó felett, és még sorolhatnám. Aztán a híres maszkokról még nem is beszéltem...
